2020. 10. 25.

Inspirátorok, kezdetek, születésnapok…

 

70. születésnapját ünnepli a napokban egykori iskolám, a kecskeméti Kodály-iskola, az ország első ének-zenei iskolája. Felbuzog bennem annak a 12 évnek az emléke, amelyet ott töltöttem, és amely boldog gyerekkorral ajándékozott meg. Nagyon szerettem iskolába járni; élmény, játék és művészet vezetett a növekedéshez. Tanáraim nemcsak jó szakemberek voltak, de közösségben, „egy irányba húzva a szekeret” neveltek minket.

Október 27-én minden évben megünnepeltük ezt a napot, az iskola születésnapját. Ilyenkor mindig elmesélték az iskola „őstörténetét”, ahogyan a semmiből létrejött Kodály tanár úr biztatására a kemény időkben, konkrétan 1950-ben. Szájról szájra adták, hogy az első diákok, szüleik, az első tanárok, s maga az iskolaalapító Nemesszeghyné Szentkirályi Márta néni hogyan hordták össze a bútorokat, a tüzelőt a romos kis osztályteremben. Megfogott ez a történet, és biztosan mélyen hatott rám, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy valami hasonlót élek át Erdélyben, amikor eljöttem a Székelyföldre tanítani Kodály Zoltán szellemében.

„Minden jó kicsiben kezdődik” mondta rendalapítónk, Boldog Terézia anya. Ő is nagyon egyszerű körülmények közt, nagy hittel kezdte el a gyerekek tanítását s a közösségi életet, szintén nehéz időkben, a napóleoni háborúk után, Bajorországban. Az iskolanővérek is születésnapjukat ünneplik ezekben a napokban, október 24-én. 187 évesek vagyunk. Tanítványaink szerint nem is látszik rajtunk…😊

Kedves iskolám, a kecskeméti Kodály-iskola ma hungarikum, a magyar iskolák gyöngyszeme. Az iskolanővérek egy öt földrészen jelen lévő nemzetközi közösség, elhivatott nevelőkkel, igényes iskolákkal.

Ezek a lelkes és inspiráló kezdetek arra tanítanak, hogy mindig csak egy lépést kell megtenni, s minden lépésben benne van a következő. Az út úgy alakul ki, hogy járunk rajta. A saját életem útját az apró, mindennapi lépéseim teszik ki. Jól esik azt hinni, hogy a mai lépéseim is, melyeket megtalálok/kiizzadok ezekben az erőpróbáló időkben, új utakat nyithatnak meg, új lehetőségekkel ajándékozhatnak meg. Mert a lépéseket én kell, hogy megtegyem szorgalmas sziszifuszi munkával, de a kibontakozást, a virulást, az áldást az Isten adja ajándékba.

n.m.v.



2020. 10. 20.

1956. október 23.

 - gondolatok „vesztett nagy csatáinkról” -



„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyoma veszett, sőt, időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Amikor Ottlik Géza „Iskola a határon” című művében a fenti sorokat megfogalmazta az 1950-es évek végén, még nem tudhatta, hogy időközben a hatalmas Szovjetuniónak is nyoma vész, s az 1956-os forradalmat és szabadságharcot is egyedül ünnepeljük majd.

 A középkori virágzás és nagyhatalmi státusz elvesztése után valóban nehéz évszázadok köszöntettek Magyar hazánkra. Noha egy nagyobb birodalomba való beolvasztás nem lett osztályrészünk, mint a cseheké a 17. században, és azt sem kellett átélnünk, hogy a szomszédos nagyhatalmak teljes egészében felosztották maguk között országunk területét, és lesöpörtek a térképről, mint Lengyelországot a 18. században, de mintegy négyszázötven évbe telt, hogy ismét teljesen független és szabad legyen országunk. Ez a négyszázötven év pedig számos viszontagsággal, küzdelemmel, függetlenedési vággyal és törekvéssel volt teljes.

 A magyar nép „zivataros századai” két tanulságot mindenképpen közvetítenek felénk: egyrészt az Istennek biztosan terve van velünk, ha ennyi megpróbáltatás után itt vagyunk – hogy csak egyetlen példát említsek a középkorból: Szent István halála után igen kevésen múlott, hogy nem tűnt el a keresztény Magyar Királyság a történelem süllyesztőjében, vagy nem vált egy szomszédos nagyhatalom csatolt részévé. Másrészt a túlélés valóban szerves része lett népünk történelmének, hiszen számos komoly nemzeti tragédiából álltunk talpra, mint például az 1848-as szabadságharc kudarcából, vagy a trianoni békediktátum csapásából, vagy a szovjet elnyomástól való szabadulás vágyával 1956-ban kirobbantott forradalom és szabadságharc sikertelenségéből.

 Azt mindenesetre megtanultuk, amit a híres brit politikus, miniszterelnök Winston Churchill mondott: „A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: csak az számít, hogy legyen bátorság a folytatáshoz”. S nekünk volt bátorságunk a folytatáshoz, minden egyes nemzeti tragédia után.

Népünk történelme hat ránk, a zsigereinkben van, születésünk pillanatától. Formálja a látásmódunkat, gondolkodásunkat, életszemléletünket. Éppen ezért nem árt olykor megállnunk és megemlékeznünk elődeinkről, akik alakították történelmünket, s ezáltal minket is formálnak.

 Közeledik október 23-a, melyet idén a vírusjárvány miatt nem tudunk a hagyományos módon megünnepelni. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy elfeledkezünk erről a napról. Tartozunk ezzel magunknak és elődeinknek, akik azokban a napokban életüket kockáztatva vitték előre a forradalom ügyét, és hősiességük hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió megingathatatlannak vélt falai belülről omladozni kezdjenek, s a hosszan elnyúló összeomlás elinduljon. 

e.m.r.

2020. 10. 13.

Mindannyian Isten képmására teremtettünk, de semmi esetre sem egyformának

Feltetted már magadnak a kérdést, hogy a másik miért nem tudja úgy csinálni a dolgokat, ahogy az jó lenne, ahogy azt kellene? Az ilyen kérdésfeltevés sokszor még önmagunk számára is rejtett üzenetet hordozhat: a másik miért nem tudja úgy csinálni a dolgokat, ahogy az nekem jó lenne, ahogy azt szerintem csinálni kellene. A hangsúly ezekben az esetekben önmagunkon, a saját látásmódunkon van…

Rengeteg bosszankodástól és töprengéstől megóvhatnánk magunkat és az egészségünket, ha el tudnánk fogadni azt az egyszerű tényt, hogy bár mindannyian Isten képmására teremtettünk, de semmi esetre sem egyformának. És ez jól is van így.

Szeretjük azt gondolni, hogy nálunk az igazság, mi tudjuk előbb vagy jobban a dolgokat. Pedig ha meg tudunk állni egy pillanatra, és őszintén rá tudunk csodálkozni az Isten adta sokszínűségre, akkor magával ragadhat az emberiségnek és a teljes teremtésnek a változatossága.

Másfél évet éltem egy nemzet- és kultúrák közötti közösségben. Tizennyolcan laktunk együtt, tizenegy különböző országból, négy kontinensről. Ha valamit, azt biztosan nem állíthatom erről a színes és gazdagító, ugyanakkor kihívásokkal teli időszakról, hogy mindenki ugyanúgy csinálná a dolgokat, mint én. Ahogy, azt is be kellett látnom, hogy nem hogy a világ másik végéről érkező argentin, kanadai vagy éppen kenyai társam nem úgy látja a világot, mint, én, de még az sem, aki Európából, hogy még tovább menjek, Magyarországról volt ott.

Megjegyzem, azt tapasztaltam, hogy olykor sokkal könnyebb azt mondani egy afrikai vagy egy dél-amerikai szokásra vagy ünneplési módra, hogy mennyire magával ragadó, mint a saját országunkból való különbözőségekre. Vegyük például a karácsony megünneplését. Hazánkban sem ünnepeljük egyformán ezt a szép ünnepet: Van ahol a halászlé elmaradhatatlan része a Szentestének, van, ahol a karácsonyfán csak szalmadísz lehet, máshol meg a mákos vagy diós bejgli nélkül elképzelhetetlen a megtestesülés ünnepe. Ezzel még nincs is baj. Ha mondjuk országon belül egyik tájegységről egy másikra kerülve ünnepeljük a karácsonyt, messze nem biztos, hogy olyan könnyen „lenyeljük” ezeket a különbözőségeket. Ugyanakkor más földrészről származó embertársunk karácsonyi ünneplési módjait ámulattal hallgatjuk: „Aha, szóval ti a tengerparton ünnepeltek, mert nálatok a december a nyár közepe.” vagy „Ó, nálatok még karácsonyfa sincs, mert Gambiában miért is lenne, ilyenkor esős évszak van, és különben is nem a legőshonosabb a fenyő arrafelé.” 

Rengeteg minden hat ránk születésünktől fogva: a családunk; a környezet, ahol felnövünk; az iskoláink; az országunk; a kontinens, amelyre születtünk; a vallásunk; a kor, amiben élünk… Azonban egyik sem lehet akadálya annak, hogy örömmel és szeretettel tudjuk elfogadni a mellettünk élőt, és feltételezzük a benne lévő jó akaratot: ma, ő, így tudja megvalósítani azt, amire Isten megalkotta őt.

Legyen az közelebb vagy távolabb élő ember, családtag, rendtárs, kolléga vagy éppen az újságárus a sarki trafikból, mind-mind az isteni sokféleség megjelenítője a világ számára.

g.m.s.



2020. 10. 11.

"A kegyelem létezésének titka"

 

Carlo Acutis boldoggá avatása – Egy fiú farmerban, rózsafüzérrel a kezében várja a zarándokokat

Nike cipőben, farmerban, rózsafüzérrel a kezében fekszik koporsójában a 15 éves korában meghalt Carlo Acutis, akinek élete példa lett sokak számára. Szerette Krisztust és a szegényeket. Mindennap áldozott, virtuális kiállítást rendezett az eucharisztikus csodákról. Október 10-én, Asissiben avatták boldoggá; előtte és október 17-ig nyitott koporsójához lehet zarándokolni.

 

Kép forrásaCatholic Telegraph  

Carlo vidám fiú volt, rengeteg baráttal, mindennap járt szentmisére, imádkozta a rózsafüzért, szentségimádáson vett rész. Hétéves korában lett elsőáldozó. Ennek is megvan a maga története: édesanyja hároméves kisfián keresztül közeledett a hithez, aki mindig be akart menni a templomba, és virágot vitt a Szűzanyának. Az asszony elkezdett teológiát tanulni, és egy idős milánói pap megkérte, tartsa ő a felkészítést az elsőáldozásra. Azt kérte, hadd vigye magával az akkor hatéves fiát. A pap végül úgy látta, Carlónak olyan érett hite van, hogy külön engedéllyel neki is kiszolgáltatta a szentséget.

Meglehetősen jómódú családba született, de egész életében egyszerűen, alázatosan élt, tiszteletben tartva mindenkit. Állhatatosan képviselte a hitét barátai előtt: „Nem én, hanem Isten” – mondogatta gyakran. Az internet volt a másik nagy kedvtelése, példaképe ebben Steve Jobs volt, akitől sokszor idézte: „Az idő véges, ne pazaroljátok el azzal, hogy valaki másnak az életét élitek.”

 Hirtelen betegedett meg 2006 október elején, néhány nap múlva, 12-én meghalt. Orvosai is csodálattal álltak előtte, milyen nagy bátorsággal viselte a betegséget. Korábban már mondta: „Fiatalon halok meg.”

Halála előtt Carlo vigasztalta édesanyját: „Ne aggódj, sok jelet adok majd neked.” Antonia Salzano Acutis nem sokkal később álmodott a fiáról, aki álmában azt mondta neki, újra édesanya lesz. 2010-ben, négy évvel később ikrei születtek. Ők is mindennap járnak szentmisére, imádkozzák a rózsafüzért, szeretik a szenteket. Az édesanya meghatottan mesél Carloról, és fontosnak tartja, hogy a boldoggá avatása körüli események arra figyelmeztessenek mindenkit, mindannyian az életszentségre kaptunk meghívást.

ny.m.f.

https://carloacutis-en.org/

https://www.youtube.com/watch?v=0910VpIjfos


2020. 09. 20.

Mégis miért?


Örömmel köszöntünk minden érdeklődőt a Boldogasszony Iskolanővérek (SSND) blogján! Talán többen kíváncsiak, miért vágtunk bele a blogírásba. Ráadásul egy tanítórend tagjaiként! Apácaként?! Nem túlzás ez? Mi értelme újabb cseppet önteni a különböző weboldalak, blogok alkotta internetes óceánba? Mert ez napjaink trendi tevékenysége? Modernkedni szeretnénk? Nem találtunk hasznosabb időtöltést? „Garázdálkodni” akarunk a blogok piacán? Apácacsel?

A blogírás megindítására egy 2000 éves, világméretű közösség, a Római Katolikus Egyház és egy számunkra kiemelten fontos példaképünk, alapítónk ösztönöz bennünket:

Ferenc pápa 2003-ban, a missziós világnapra írt üzenetében a következőket fogalmazta meg: „Ebben az összetett helyzetben, amikor a jelen és a jövő látóhatárán fenyegető felhők látszanak, még sürgetőbb, hogy bátran vigyük Krisztus evangéliumát az élet minden területére…a remény, a kiengesztelődés, a közösség…, Isten közelségének…hirdetése és…Isten szeretetének hatalma le tudja győzni a rossz sötétségét, és képes a jó útján vezetni az embert.”

Mi, a Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartományának tagjai az Örömhír hirdetői, a remény, a kiengesztelődés, Isten hozzánk lehajló szeretetének, végtelen irgalmának közvetítői szeretnénk lenni – blogunkon keresztül is.

Alapítónk, Boldog Maria Theresia von Jesu Gerhardinger (Jézusról nevezett Mária Terézia Gerhardinger) hangsúlyozta, hogy az iskolanővérek soha ne veszítsék el érdeklődésüket az újszerű, látásmódot tágító, lelket tápláló, személyes felelősséget, szolidaritást erősítő eszközök és módszerek iránt. Sőt, ezeket az eszközöket és módszereket bátran és gyümölcsözően használják küldetésük teljesítésekor – a közjó érdekében. Természetesen alapítónk a 19. században még nem ismerte/ismerhette az internet világát. Biztosak vagyunk abban – ismervén életét és tevékenységét, szellemének lendületét –, hogy ha napjainkban élne, már évekkel ezelőtt elindította volna az iskolanővérek blogját. (Reméljük, késlekedésünkért nem neheztel ránk.)

Szent II. János Pál pápa cseppet „átfordított” szavaival: Nem félünk attól, hogy az iskolanővérek blogjának képzeletbeli ajtaját szélesre tárjuk Krisztus előtt (Vö. Szent II. János Pál üzenete a 35. tömegtájékoztatási világnap alkalmából, 2001. május 27.), és meghívjuk az érdeklődőket gondolatok, különböző látásmódok, vélemények, meglátások, tapasztalatok szabad cseréjén keresztül arra, hogy közösségben hirdessük Jézus Krisztus örömhírét! Nos, ezért kezdtünk blogírásba.

Örömmel köszöntünk minden érdeklődőt a Boldogasszony Iskolanővérek (SSND) blogján!

i.m.a

„…az egyetlen állat, amelyik sír…” – vagy nevet

 

Az első regényét negyven éves korában publikáló kortárs izlandi írónő, Auður Ava Ólafsdóttir „Hegek” című regényében található a következő részlet:

„Mindig megcsinálom, amit a három Guðrún kér.   

Tükröt és polcot fúrok fel, bútort cipelek egyik helyről a másikra, ahova csak szeretnék. Kicsempéztem már hét fürdőszobát, összeszereltem öt konyhabútort, tudok halszálkás parkettát lerakni, és több duplaüveges ablakot is kivertem kalapáccsal. De nem rombolok, javítok, megjavítom a dolgokat. Ha valaki megkérdez, miért csinálom, amit csinálok, azt válaszolom, hogy egy nő kérte.

            Szorosan megölelem Vatnalilját.                                              Mondanék neki még valamit, de csak                                        annyit sikerül, hogy:

            - Tudtad, hogy az ember az egyetlen állat,                                amelyik sír?

             Elvigyorodik.

            - Nem, nem tudtam. Azt hittem, az egyetlen, amelyik nevet.”

A regény negyvenkilenc éves főhőse – aki készül örökre eltűnni a családja és mindenki életéből – köszön el e szavakkal a lányától.

A kiábrándult, magányos apa és életvidám lánya közötti párbeszéd ismerős lehet számunkra is. Gyakran életkedvünk mértéke szerint és hangulatunk függvényében helyezzük a hangsúlyt mindennapjaink sötét vagy világos, pozitív vagy negatív történéseire. Hasonlóképpen igen könnyen mondunk ítéletet életünk eseményeiről: jónak vagy rossznak értékeljük őket, mintha a világunk csupán fehér vagy fekete lehetne. 

Gyakran kapom magam azon, hogy mindazt, ami érint engem „piros tollal” kipipálom vagy aláhúzom, ahogyan a tanítványaim iskolai dolgozatait szoktam értékelni. S gyakran hasonlót tapasztalok történelemórán is, amikor azt hallom egy-egy múltbéli esemény, régi szokás, döntés kapcsán, hogy „ez hülyeség”, „ez jó”, „ez rossz” – pillanatok alatt megszületik egy ítélet, mely olykor mindössze az aktuális életérzésen múlik.


Az események ilyetén megkülönböztetése azonban megfoszt minket attól a lehetőségtől, hogy életünkben nyitottak legyünk mindarra, ami az Istentől jön. Ha rossznak értékelünk valamit, akkor annak nem tudunk az esetleges pozitív hatásaira koncentrálni, ami által növekedhetnénk, változhatnánk, aminek segítségével valami jót kihozhatnánk az életünkből.

Számtalanszor megéltem már, hogy az Isten jót adott nekem azáltal, amit nehezen éltem meg, amit elsőre rossznak gondoltam. Nem egy esetben csak évekkel később döbbentem rá arra, hogy egy-egy rossznak ítélt esemény milyen jót vitt az életembe, s hogy az Isten milyen gyengéden és gondoskodón volt velem, mennyire segített az életem kibontakoztatásában. És mostanra eljutottam odáig, hogy maximálisan igaznak élem meg Pál apostol szavait, amikor azt mondja, hogy „Az Istent  szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs objektív rossz, hiszen a másik emberrel szembeni kegyetlenség, erőszak, kizsákmányolás, a másik megfélemlítése vagy megszégyenítése –hogy csupán néhány példát említsek – semmi esetben sem tekinthető jónak. Pál apostol sem azt mondja, hogy csak jó történik azzal, aki szereti az Istent, hanem hogy minden a javára válik… Valahogyan, valamikor születhet valami jó… Okozunk egymásnak és magunknak sebeket – olykor olyan mélyeket, melyek csak hosszú idő múltán enyhülnek. Hatunk egymásra – akarva-akaratlanul – jól vagy rosszul. Ám Isten ezekben is jelen van, s képes jóra fordítani, mert ahogyan Izaiás próféta könyvében olvasható, „…az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok… […] …amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 9-10)

Manapság szinte divat azonnal értékelni, véleményt formálni valakiről – elsősorban a külső alapján – vagy valamiről. Ez azonban megfoszt attól a lehetőségtől, hogy az Isten mindenben elérjen hozzánk: minden emberben, akivel találkozunk és minden történésben, ami érint minket. Mielőtt tehát életünk eseményeit, tetteinket, érintődéseinket értékeljük, érdemes kicsit várni, figyelni, és bízni az Istenben, aki ura az életünknek és gondoskodik rólunk, akkor is, amikor nem számítunk rá.
Aki szeretne szemezgetni a kortárs európai irodalomból, annak ajánlom Ólafsdóttir regényét; kiváló stílusú és tanulságos olvasmány arról, hogy önkéntelenül is hatunk egymás valóságára, valamint a sebek – életünk negatívnak tartott eseményeinek és kapcsolatainak – gyógyulásáról, gyógyításáról. 
                                                                                                                                                            e.m.r.


2020. 09. 19.

"A csoda lehetősége bennünk él."

 

Szeptember elején Ez kamu, vagy hihetetlen csoda címmel jelent meg egy cikk, amelyben Hajdú D. Andrással, a Szemtestvér című dokumentumfilm készítőjével beszélget a cikk írója. Hajdú filmjében egy magyar misszionárius, dr. Hardi Richárd szemorvos, a Nyolc Boldogság szerzetesközösség tagjának áldozatos szolgálatát mutatja be, aki a Kongói Demokratikus Köztársaság szívében, kis, eldugott, alig megközelíthető helyszíneken gyógyítja – közel huszonöt éve – a szembetegeket, s közben régi álma megvalósításán, egy kórházcentrum felépítésén fáradozik. A 35 perces dokumentumfilm két hónapon át követi Hardi doktor embert próbáló nehézségekkel teli hétköznapjait. Háromezer kilométer megtett út, számtalan megvizsgált beteg és több mint száz műtét annak a hatvan napnak a mérlege, amíg a film forgatása tartott. Érdemes elolvasni a cikket, megnézni az ingyenesen elérhető filmet, és engedni, hogy lelkünket és szívünket megérintse a fizikai és szellemi sötétség ellen küzdő szerzetesorvos tanúságtétele.  Valóban csoda tanúi lehetünk. „Még talán az is kiderülhet, bárki képes csodákat tenni.”

A cikk elérhetősége: https://www.szemlelek.net

A film elérhetősége: https://www.hda.hu/szemtestver

                                                           ny.m.f.





Inspirátorok, kezdetek, születésnapok…

  70. születésnapját ünnepli a napokban egykori iskolám, a kecskeméti Kodály-iskola, az ország első ének-zenei iskolája. Felbuzog bennem ann...